Várj rám!

Vannak olyan dolgok, melyek észrevétlenül lopóznak be az életünkbe. Nem is számítunk rájuk, de egyszer csak hopp, ott teremnek, és minden megváltozik. Ugyanígy van, hogy nem tudjuk merre induljunk tovább. Tudjuk, hogy mennünk kellene, látjuk, hogy néhányan már jóval előbbről integetnek vissza felénk, mi mégsem tudjuk melyik utat is kéne választani. Csak állunk tanácstalanul az előttünk lévő elágazást nézve, de nem lépünk. Mélyen magunkban egy jelre várunk, hogy valami történjen. Hogy meglássuk merre haladjunk tovább. Egy csodára, ami csak nekünk jelenik meg. 

Vannak, akik az álmaik után mennek. Az álmok bár néha halványan pislákolva is, de segítenek nekik továbbmenni az úton.

Én sokszor megálltam már, elgondolkodva, hogy mit is kéne csinálnom, mégsem keseredtem el soha. Tudtam, hogy ha eljön az ideje, tudni fogom merre is kell mennem, még akkor is, ha ezt észre sem veszem. Én sosem voltam nagyon magabiztos és döntésképes. Nem volt elképzelésem arról, hogy mi akarok lenni, és még ma sem tudom... Mindezek ellenére úgy érzem mindig jó irányba mentem. Vagy ha nem is, szükségem volt rá, hogy eltévedjek egy kicsit. 

Valahogyan mégis mindig jó helyre keveredtem. Csak becsuktam egy pillanatra a szemeim, és mikor kinyitottam, ott voltam. Eleinte talán bizonytalanul, kissé félénken lépkedtem az adott útszakaszon, de idővel magabiztosabbá váltam. Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül. Ezért voltam képes tovább menni, vidáman és izgatottan, még akkor is, ha a cél a ködbe veszett. 

Japán is észrevétlenül lopta be magát a szívembe. Egy pici kis lángocska volt csak, ami ott lebegett előttem. Nem erősödött éveken keresztül, de a fénye sosem tűnt el. Néha szem elől vesztettem, és mikor ismét észrevettem, hogy ott van, megint elöntött az energia és a vágyakozás. Ez a kis lángocska az elmúlt években egyre növekedett és növekedett. Néha szinte már fájt a jelenléte, és könnyeket csalt a szemembe, hogy nem érhetem el... De nem akart eltűnni.

A fájdalmat elásva ellustultam és figyelmen kívül hagytam. Látszólag mindenképpen. Nem tartottam magam elég erősnek. Nem törődtem vele, és mikor időnként megint észrevettem, minden visszatért. A fájdalom, a szorongás, az izgatottság, és a hirtelen eltökéltség. Mérges lettem magamra, hogy nem küzdöttem. Most már tudom, hogy képes lettem volna rá. Vagy még inkább képes kell legyek rá. 

Pár hónapja elérkeztem arra a pontra, amikor már nem tudtam figyelmen kívül hagyni ezt a megnövekedett lángot. A barátaim sorra nyerik el az ösztöndíjat a legnagyobb álmom országába, míg én csak nézek. 

A félév elején eldöntöttem, adok magamnak egy esélyt. Már harmadéves vagyok, ami azt jelenti most kellene végeznem az egyetemmel, mégis azt mondtam , nem, csúsztatok egy félévet. Így lehetőségem nyílt arra, hogy én is megpályázhassam a Japánba szóló ösztöndíjakat. 

Többet is megpróbáltam, minden alkalommal bizakodva várva az emailt, hogy tovább küldik a jelentkezésem a kinti egyetemnek, végül mégsem jött össze. Minden alkalommal visszautasítottak. Nem jutottam tovább a tanszéki fordulón egszer sem. Csak Claut tudtam támogatni, aki végre nemrég megtudta, elnyerte ez egyik ösztöndíjat a Josai Egyetemre. Ugyanoda, ahol most Valen tanul. Nagyon örülök neki, valahol mégis csalódott vagyok. Nem azért, mert ő nyert, hanem mert én még csak a közelébe sem kerültem.

Megint feladtam egy kicsit. A kukába dobtam a kezdeti csalódás után szőtt terveim, hogy kimenjek tanulni Japánba, mert nincs rá elég pénzem az ösztöndíj nélkül. 

De ezt nem tehetem meg magammal. Többet nem. Nem tudom, hogy honnan fogok ennyi pénzt összeszedni, úgy még inkább nem, hogy a következő évben egy nagyobb kiadású esemény következik majd az életemben, viszont nem fordíthatok többet hátat ennek az álmomnak. Minden álmom közül a legnagyobbnak.

Harcolni fogok, és végül meg fogom valósítani. Nem akarok többet sírni, ha Japánról szóló cikket olvasok, nem akarom, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom az ott készült képek láttán. Nem ülhetek többet keresztbe tett lábbal, miközben várom, hogy a sült galamb a számba repüljön... Nem... Nem! Most nekem kell rálépnem az útra. most, hogy a célt körülölelő köd oldódni kezdett, biztosan kell elindulnom. Biztosan megbotlom majd néha, de akkor futni kezdek, hogy bepótoljam az elvesztett időt. Ha nem is biztosan, de talán egyre tisztábban látom merre kéne mennem. Mert van egy örök szerelmem, ami nem enged el, még akkor sem, ha én becsukom a szemem, hogy ne lássam.

Így hát kérlek, várj rám!