Ismét HMU~

Sziasztok!

Végre ismét jelentkezem! Elnézést kérek mindenkitől, mostantól minden héten legalább egy bejegyzést olvashattok majd! ^^
Valamint mostantól egyes bejegyzések végén találhattok majd egy külön kis részt, ami a koreai utunk előkészületeiről szól majd, ha éppen van valami.

Szilveszter után nem igazán volt időm pihenni. Az újév második napján egy gyors otthoni látogatás után ismét "munkába álltam". Egy korábbi bejegyzésemben már írtam róla, hogy alkalmanként egy budapesti japán irodán (HMU) keresztül segítek a Magyarországon tanulni vágyó japánoknak (-korábbi bejegyzés-). Most ismét lehetőségem adódott rá, hogy újfent "munkába álljak", és újabb embereket ismerhessek meg.

A program most is úgy alakult, mint az előző alkalmakkor, az első napon egy lánynak segítettem beköltözni az új lakásába, míg másnap az egész csoporttal mentünk vásárolni. Az egyedüli eltérés abban volt, hogy most egyből a reptérre kellett mennünk az érkező csoport elé. 

Mire odaértem Attila és Rieko-san már ki tudja mióta ott várakoztak. (´⊙ω⊙`) Én is lehuppantam melléjük, majd egy kis idő elteltével beszélgetni kezdtünk. Nem telt el sok idő, mire kiderült, hogy én bizony Tatáról jöttem most fel, és az esetek nagy részében eddig is onnan utaztam Budapestre. Ennek hallatán Rieko-san kissé lesokkolódva sűrű elnézéskérésbe kezdett, többször megkérdezve, hogy ez a sok utazgatás nem okoz-e nekem nagyon nagy problémát, és hogy a következő napon tudok-e így menni. Nem győztem mondogatni a "Daijoubu desu" kifejezést, hogy biztosítsam róla minden rendben van, szeretek segíteni nekik. ｡(*^▽^*)ゞ

A repülőgép, amivel a japánok jöttek (a januárban érkezők egy intenzív kurzuson vesznek részt, és a már előző nyár óta előkészítőn tanuló diákokkal fognak felvételizni az itteni egyetemekre) szerencsénkre előbb érkezett, így gondoltuk hamar el is indulhatunk majd. Gyorsan még egyszer átbeszéltük a tennivalókat még mielőtt bárki kilépett volna a kapun. Végre szivárogni kezdtek az emberek, de a mi csoportunknak nyoma sem volt. Kicsit meglepődtem, mivel az egyik japán lány, aki a nyáron érkezett, és akivel még Hisával is találkoztam szintén most jött vissza Magyarországra, így gyorsan köszöntünk egymásnak, de ő már suhant is tovább a kijárat felé, mi pedig folytattuk a kiáramló emberek pásztázását. Már különböző teóriákat gyártottunk, hogy mi történhetett, miközben Rieko-san tanácstalanul telefonálgatni kezdett, hogy hol lehetnek.

Persze ekkor megpillantottunk pár japánt, akiket mi a csoport tagjainak véltünk, így megszólítottuk őket. Feltételezésünk helyesnek bizonyult, és nemsokára Rieko-san is ismét megjelent.

Én a többiektől külön (ők minibusszal mentek tovább) a rám bízott japán lánnyal (Haruka) taxiba pattantam, és meg sem álltunk az új lakásáig. Útközben beszélgettünk kicsit, főként japánul, de néhány angol kifejezés is keveredett a mondandónkba. Amikor a Duna mellett haladtunk el, Haruka nem győzött csodálkozni, hogy milyen szép. Mondta, hogy kicsit fél, mert most először van Európában és méghozzá teljesen egyedül! ＼(>o<)ノ

A lakás megnézésében (szokásos mi hol van, és mi hogyan működik) szerencsére semmiféle probléma nem volt. A tulajdonos egy nagyon kedves ügyvéd hölgy, aki a családjával több éven keresztül élt Kínában. Ezt csak azért jegyeztem meg, mert a hálószoba falán több kínai témájú festmény is helyet foglalt, amiket a hölgy fia festett. Hát én nagyon ámuldoztam. Gyönyörű festmények voltak!

Miután mindent megnéztünk, tettünk egy kisebb sétát a Parlamenthez, majd megvártuk, hogy Haruka hazaérjen, és a tulajdonossal mi is mentünk a magunk dolgára.

Később írtam Harukának, hogy minden rendben van-e, mire elmesélte, hogy kisebb problémái adódtak a lakás ajtajának kinyitásával, így az egyik szomszédot kérte meg kétszer is, hogy legyen szíves mutassa meg neki hogyan is működik a zár (Mentségére szóljon, hogy az épület nagyon régi, és az ajtók is a régi időkből valók, így talán nehezebb őket kezelni). Ezek a magyar ajtók… ( .. )

Másnap a szokásos bevásárláson volt a sor. Mi Attilával és a japánok többségével először az Intersparba mentünk. Attila vett mindenkinek túrórudit, hogy próbálják ki milyen. Úgy láttam mindenkinek ízlett, ami jó jel. Ezután én gyorsan beszaladtam a Deichmannba Harukával, mert ünneplő cipőt szeretett volna venni. Végül egy fél mérettel nagyobbat vett sarokfogóval, mivel kisebb méretet egyszerűen már nem lehetett kapni… 

Már csak az Ikeás bevásárlás volt hátra. Először is nem tudtam felvenni a kapcsolatot Attiláékkal, mert nem volt meg a telefonszáma, így a csoport kisebbik részével találkoztunk előbb az Ikea bejáratánál, majd rövidesen a többiek is megérkeztek (kivéve egy lányt, aki az egész napot külön töltötte a magyar fiúkkal). Rengeteg dolgot vásároltak japán barátaink. Én csak néztem ahogy a hatalmas Ikeás szatyrok mind megtelnek. (ﾉﾟοﾟ)ﾉ Mindenki nagyon aranyos volt, és már segíteni is tudtam, hogy néhány dolgot hol találnak meg.

Az ilyen alkalmak után érzem úgy, hogy talán egy picivel megint közelebb kerültem Japánhoz, de leginkább még jobban megkeveredtem Japánnal kapcsolatban. Sok olyan dolog van, amit egyszerűen nehéz felfognom, és azt hiszem, ezzel nem csak én vagyok így. Nekem kicsit furcsák, valami nem is igazán tetszik, vagy csak nem értem benne a logikát, de a lényeg, hogy különböző. És ez így szép. Annyi biztos, hogy nehéz lesz normális japán barátokat szereznem. 

Nagyon vicces két napot tölthettem el ismételten az ide érkező japánok (és Attila) társaságában. Hálás vagyok, amiért ha csak időnként is, de itt "dolgozhatok". 

(=^-ω-^=)